Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő. A reggeli nap felemelkedett a hegy mögül. És első gyengéd sugarai megvilágították a fák leveleit, amelyeket harmatcseppek borítottak.
A távolból virágharangok csengése hallatszott. Barlangjában felébredt a kis Medvebocsika, aki ott élt a fontos Mama Medvével és a tekintélyes Papa Medvével. És azon a napon a Medvebocsikának ünnepe volt — Születésnapja.
Hosszú hónapokig türelmetlenül várta, hogy mikor jön el Ez a nap, hiszen az ajándékot a szüleitől már régen megrendelte és a türelme már a végét járta. És íme! Elérkezett a várva várt Születésnap!
Egy nagy doboz állt az ágya mellett. A Medvebocsika izgatottan kibontotta a szalagot, kinyitotta a dobozt és… Ó, csoda! Szeme elé tárult egy nagy és színes dob. Az ajándékot díszes minták díszítették, széles hevederekkel volt ellátva, hogy a nyakába akaszthassa, és két dobverővel, amelyek segítségével vidám hangokat lehet kicsalni a dobból.
Nagyon megörült a Medvebocsika ennek az ajándéknak, hiszen régóta erről álmodott és titokban remélte, hogy a szülei nem gondolják meg magukat és nem vesznek neki valami mást. Felakasztotta a nyakába és kirohant az erdőbe.
És ettől a pillanattól kezdve az erdő összes állata és madara elvesztette a nyugalmát. Kora reggeltől késő estig csak ezt lehetett hallani: «Bumm-bumm-bumm! Bom-bom-bom!»
Medvebocsika, pihenj már egy kicsit, már fülünk bedugult, fáj a fejünk.
Kérlelték a madarak.
A Medvebocsika pedig így válaszolt:
Még egy kicsit játszom, hát nem jól érzitek magatokat?
Meglendítette a dobverőket, és az egész környéken végigzengett a nagyon hangos «bumm-bumm-bumm!».
Nem bírják tovább tűrni az állatok, kérik:
Medvebocsika, hagyd abba a játékot! Nekünk kis gyerekeink vannak, aludni akarnak, de a te játékod miatt sehogy sem tudnak elaludni! Nagyon hangosan dobolsz!
Hát akkor tűrjenek még egy kicsit, aztán elalszanak. Nagy ügy…
Nem hagyta abba a Medvebocsika-dobos.
Összegyűltek mind a rovarok: bogarak, katicabogarak, szúnyogok, pillangók. Kórusban kezdték kérni a Medvebocsikát, hogy hagyja abba a játékot — túl hangos lett az erdőben.
A sünök a zajtól tüskés gömböcökké görbültek, a mókusok elbújtak a széles odúba, a nyulacskák mély lyukakba ásták magukat, még a varjak is felrepültek a legmagasabb fákra, hogy ne hallják olyan jól a bosszantó hangokat.
Senkire nem hallgatott a Medvebocsika, csak magára gondolt, és arra, milyen jól érzi magát, amikor dobol. Ezért az erdő összes lakója úgy döntött, leckét ad neki.
Este felé a napocska lecsúszott a látóhatárhoz, sugarai már nem olyan fényesen ragyogtak és világították meg az erdei tájakat. A Medvebocsika, aki egész nap járta a bozótokat és ösvényeket a dobjával és ütötte azt, egy kicsit elfáradt az egész napi tevékenységtől, leült egy színes réten illatos virágok között egy hatalmas ősi tuskóra, amely fotelre emlékeztetett, hogy pihenjen.
Hirtelen váratlan dolog történt: az összes madár, amely ebben az erdőben és környékén élt, egyszerre mind nagyon hangosan énekelni kezdett, csiripelni, károgni, kakukkszólni, csivitelni. Az állatok különböző hangszereken játszani kezdtek.
A mókusok — fuvolán, a rókák — zongorán, a farkasok — gitáron, a medvék — nagybőgőn, a nyulak — balalajkán… És mind a bogarak és pillangók, a békák vezetésével, körtáncot jártak közvetlenül a tuskó körül, amelyre a Medvebocsika leült pihenni.
Értetlen volt:
Mi történt, mi folyik itt?
A kis Medvebocsika mancsaival a fejéhez kapott, nem bírta tovább és felkiáltott:
Álljatok meg! Ne énekeljetek, ne játsszatok, ne táncoljatok! Olyan fáradt vagyok, ti meg ekkora zajt csaptok. Hát én mindig…
És elhallgatott a Medvebocsika, megértette, hogy ő viselkedett helytelenül, amikor másokkal nem törődött.
Elismerte a hibáját, bocsánatot kért a rossz viselkedéséért és neveletlenségéért. És megígérte, hogy ezentúl csak akkor fog a hangos dobon játszani, amikor a dübörgő «bumm-bumm-bumm»-ja senkinek sem fog zavarni.
