Senki sem tudta, miért lett olyan szomorú ez a nap. Sőt, az egész város szürke és nyomott volt: szürke házak, mogorva emberek. Pedig a város minden nap így nézett ki.
Az anyatermészet nem tudott mit tenni, képtelen volt élénk színeket adni a világnak. Bár a nap fényesen sütött, és a fák énekükkel daloltak, a város szürke és nyomott maradt. Az lehajtott fejjel és sietősen járó emberek sikeresen háttérbe szorították az anyatermészetet.
Az egymásra hasonlító szürke járókelők közül senki sem vett észre semmit és senkit. Szürke tömeg haladt a szürke utcán. Úgy tűnt, mintha mindegyikük csak a saját problémáit látná. Senkiben sem merült fel az ötlet, hogy körülnézzen és felfedezzen valamit.
Senki sem, csak egy magányos hegedűs, aki virtuóz játékkal szólt az utcán egy nagy, elágazó fa alatt, egy üzlet mellett. Ő egyedül festette körülötte a teret összhangzó dallamokkal, felébresztette a természetet, hogy énekeljen a hegedűjével.
Játékával egyidejűleg szomorúságot és örömöt, gonoszságot és szeretetet fejezett ki, minden hangjegynek saját sokrétű lelkének egy részét adva. Az ő hangszere hol kétségbeesetten üvöltött, mint a vihar szele, hol pedig gyengéden énekelt egy ringatódalt a természetnek, mint egy gondos anya a gyermekének.
A hegedű szép dallamának hangja aznap Máriához is eljutott, aki egy szatyorral a kezében jött haza az üzletből. Messziről hallotta a csodálatos hangszert. Az ének csábította, magával hívta a lányt. Bár szegény volt, utolsó érméit szívesen odaadta volna a hegedűs mesternek.
Amint Mária megállt a zenész mellett, a dallam hangjai körülötte lebegtek és gyengéden simogatták a fülét. A lány úgy érezte magát, mintha egy puha ágyban feküdne. Nem, a hang olyan volt, mint egy felhő – puha és légies, gyengéd és meleg, ahogyan a hegedűs szerette volna közvetíteni.
De Mária biztos volt benne, hogy az angyalok énekelnek neki. A hegedűs pedig nem állt meg, a fiatal hallgatónak játszott. Hosszú ujjai ügyesen szálldostak a vékony húrokon, míg a másik keze virtuózan irányította a vonót. A lány eszébe jutottak az érmék, amelyeket szeretett volna a hegedűsnek adni. Körülnézett, de a zenész mellett nem talált sem kalapot, sem dobozt, sem hangszertokot.
Zavart lány halkan megkérdezte az embertől:
Miért nem fogad el pénzt, hiszen olyan szépén játszik? Sok pénzt kereshetne.
A mester abbahagyta a játékot, és azonnal Mária visszatért a szürke, nyomott városba, ahol mindig élt. A természet vidám, élénk színei azonnal eltűntek a hegedű utolsó hangjával.
Vajon pénzt adnak a madaraknak a repülésért?
Kérdéssel válaszolt a zenész.
De látta Mária zavartságát, és azonnal hozzátette:
A zene Isten ajándéka, amely felfelé hív bennünket. Életet ad, vidámsággal vesz körül mindent, hallgatva nőnek szárnyaink. Én az életem fektetem bele, és ő az enyémet adja. A zene él, újjáéleszt mindent körülötte, teremteni tud, de rombolni nem. Megnyitja előttünk a halhatatlansággal való kapu, lehetővé teszi a léleknek, hogy szárnyaljon. Még mindig érdekel, miért nem fogadok el pénzt lelkem és álmaim szárnyalásáért?
Hazaérve Mária sokáig gondolkodott a zenész szavain. A hegedűs szavai mélyen beivódtak a lány szívébe. Mária beleszeretett a zenébe. Ez lett az első szerelme. A hegedűst többé nem találta meg, de szívében megígérte neki, hogy ő is zenész lesz.
De Mária családja nagyon szegény volt, így nem volt pénz sem hangszerre, sem tanárra. De a lány nem adta fel. Mindent megtett, amit egy tizenhárom éves gyerek tehetett, hogy összegyűjtse a pénzt egy hangszerre.
Nem félt semmilyen munkától, bár csak filléreket kapott érte. A szülei látták, hogy a lány nem jár, hanem repül az álma felé. Jó szülők voltak, ezért segítettek a lánynak összegyűjteni a szükséges összeget, születésnapi ajándékként.
A hegedű a legolcsóbb volt, de Mária számára a legértékesebb lett. Ez volt az első hangszere, és olyan szerette, mint magát a zenét.
Az idő múlt, Mária tanult, elsajátította a zene alapjait és titkait, és sok év múlva ugyanúgy játszott az üzlet mellett álló nagy, elágazó fa alatt. Ő sem fogadott el pénzt a játékért, mint az ő bálványa. Nem tudta, hogy hívják, és csak egyszer látta.
Néha Mária azt gondolta, hogy az nem is volt ember, mert még soha nem hallott olyan játékot. És maga sem játszott úgy, mint az a mester, bár nagyon próbált. "Mi a titka?" – töprengett Mária.
Aznap különleges hangulata volt a lánynak. Nem akart szelíd és gyengéd dallamokat játszani a járókelőknek. Ma vidám, fürge és gyors dallamok lesznek a műsora. Gyengéden megérintette a vonót a vékony húrokhoz, és valami különleges szólt meg, amely az egész környezet dísze lett.
Mária majdnem táncra perdült, miközben a hegedűje vidáman énekelt. Lábával a ritmusra dobbantott, és mosolygott minden járókelőnek.
Sok év után is a város semmit sem változott, mindenki sietett, csak kevesen válaszoltak a zenésznőnek visszamosolygással. Hirtelen négy fiatalember közeledett Máriához. Azonnal látszott, hogy ők ennek a nyomott városnak az őslakosai, és a hegedűs lány nem tudott mit tenni ellene.
Menj el innen!
Gonoszul mondta az egyik fiú.
Vidámságot terjeszel itt!
A lány megzavarodott, de nem hagyta abba a játékot. Csak a dallam lelassult, és Mária óvatosan néhány lépést tett az oldalra. De a részeg férfiak nem nyugodtak meg, tovább zaklatták. Az egyik közelebb lépett a vékony lányhoz, és meglökte a vállát. Majdnem elesett, abbahagyta a játékot, és nagy barna szemekkel nézett az idegenekre.
Nem értetted meg?
Alig mozgatta a nyelvét az egyik szemtelen.
Mit zavartam meg?
Szólt közbe a kissé megijedt Mária.
Ha nincs jó kedvetek, az nem jelenti azt, hogy mindenkinek rossz kell, hogy legyen.
És a lány egy kis lépést tett az elkövetők felé.
Mit mondtál, nő?
Az egyik fiú kirántotta Mária kezéből a hegedűt, és úgy ütötte a térde ellen, hogy a hangszer darabjai a lányra repültek.
Menjünk!
Parancsolt, és mind a négyen elmentek.
A megsértett lány elkezdte összeszedni hangszere darabjait. Térdre ereszkedett, és könny folytak az arcán.
De nem, hogy merészeltek, hogy tudtak!
Motyogta magának a síró Mária. Könny folyt az arcán, a törött hegedűt magához szorította. Ebben a pillanatban ő is részévé vált ennek a szürke városnak, és szívéből kialvadt az a fény, amelyet a hegedűs sok évvel ezelőtt ajándékozott neki. Nem tudta, hogyan fog játszani, és egyáltalán tud-e majd másik hegedűn játszani. Nem akart másikat, ezt már nem lehetett megjavítani.
Miért sírsz, gyönyörű fiatal szépség?
Hallotta Mária a hátán.
Megfordult az idegenhez. Egy idősebb férfi, szürke félszezonális kabátban és széles karimájú sötét kalapban állt a meggörnyedt zenésznő felett. Az egyik kezéből a másikba helyezte a sétapálcáját, és a törött hegedűt vizsgálta. Rápillantott a lányra, és alig észrevehetően mosolygott. Mária szeretett volna megosztani a bánatát, és nem zavarta, hogy először látja.
Ez az első hangszerem.
Hangja remegett.
A szüleim születésnapomra ajándékozták. Azóta sok év telt el, de soha nem váltak el egymástól. A legjobb barátom volt. Nem vagyok biztos benne, hogy tudom-e majd másik hangszert a kezembe venni, és egyáltalán tudok-e majd játszani.
Hangja egészen elhallgatott, és ismét könny folyt.
A zene Isten ajándéka, amely felfelé hív bennünket. Életet ad, vidámsággal vesz körül mindent, hallgatva nőnek szárnyaink. Vajon azt gondolod, hogy azok a fiúk a szárnyaidat is eltörték a hegedűvel? A zene megnyitja előttünk a jövő kapuját, lehetővé teszi, hogy szárnyaljunk. Bármilyen hangszeren szárnyalni tudsz, ha tudod, hogyan kell.
Az idegennek minden szava bizalmat adott Máriának, szeme elkezdett ragyogni. A hegedűs szavaiból felismerte az ő nagy mesterét.
A lány mosolygott, izgalom fogta el, de talált erőt a kérdésre:
Vajon nem ön az, az a virtuóz hegedűs, aki ezeket a szavakat mondta nekem sok évvel ezelőtt? Azóta kezdtem el hegedülni, köszönöm! De nem tudom olyan szépén játszani, mint ön. Mi a titka?
Kérdezte Mária.
Valószínűleg a hegedűd játszott, nem a lelked. Próbáld meg szárnyalásra küldeni a lelkedet, és a dallam követni fog.
Alig észrevehetően mosolygott az öreg.
Most Mária egészen másként értette meg a szavait. Megértette, hogy nem a dallamnak és a hegedűnek kell szárnyalnia, hanem a lelkének. A zene már az első találkozásnál szárnyakat adott neki. És most a lány biztos volt benne, hogy olyan szépén tud majd játszani, mint az ő inspirálója. Nem, nem fog játszani, hanem szárnyalni fog.
Igen, mégis ön volt az.
Mondta biztosan a boldog Mária.
Igen, én vagyok. De most te legyél az, aki egy fiatal lánynak álmot tud adni, aki megmutatja neki, hol keresse a szárnyait.
Ezeket a szavakat mondva az öreg eltűnt. Mária pedig a törött hegedűre nézett, de az teljesen épnek bizonyult.
Minden embernek a zene szárnyakat adhat. Szeretne madár lenni, hogy elrepüljön az összes problémától. Valaki próbálja csapkodni a szárnyait, azt gondolja, hogy szárnyál, pedig csak magabiztosan jár a földön. De csak a madarak tudnak repülni. A szárnyakat, amelyeket a zene ad nekünk, csak kevesen tudják használni…
Ők a legboldogabb emberek… De megéri, tanulni soha nem késő.
